1078. Az áldás isteni cselekmény, mely életet ajándékoz, és forrása az Atya. Az Ő áldása egyszerre szó és ajándék [bene dictio, eu logia]. A kifejezés emberre alkalmazása imádást és viszonzást jelent Teremtője felé a hálaadásban.
1079. Az idők kezdetétől az idők végéig Isten egész műve áldás. Az első teremtés liturgikus költeményétől kezdve a mennyei Jeruzsálem dicsőítő énekéig a sugalmazott szerzők az üdvösség tervét úgy hirdetik, mint mérhetetlen és hatalmas, isteni áldást.
1080. Isten kezdettől fogva megáldotta az élőlényeket, főleg a férfit és a nőt. A Noéval és minden élőlénnyel kötött szövetség megújítja ezt a termékenységi áldást az ember bűne ellenére, mely által „átkozott” lett a föld. De Ábrahámtól kezdődően az isteni áldás áthatja az emberek halál felé tartó történelmét, hogy az élet felé fordítsa és fölvigye forrásához: „a hívők atyja” hite által, aki megkapja az áldást, elkezdődik az üdvösség története.
1081. Az isteni áldások csodálatos, szabadulást hozó eseményekben mutatkoznak meg: ilyenek Izsák születése, az Egyiptomból való kivonulás (húsvét és exodus), az ígéret földjének ajándéka, Dávid kiválasztása, Isten jelenléte a templomban, a megtisztító száműzetés és a „kis maradék“ visszatérése. A Törvény, a Próféták és a Zsoltárok, melyek átszövik a választott nép liturgiáját, emlékeztetnek az isteni áldásokra, és dicsőítésben, dicséretben és hálaadásban válaszolnak azokra.
1082. Isten áldásának teljes kinyilatkoztatása és közlése az Egyház liturgiájában történik: az Atyát mint a teremtés és az üdvösség minden áldásának forrását és célját ismerjük el és imádjuk; de értünk megtestesült, meghalt és föltámadt Igéjében elhalmoz minket áldásaival, és Általa árasztja szívünkbe az ajándékot, aki minden más ajándékot birtokol: a Szentlelket.
1669. A szentelmények a keresztségi papságból fakadnak: minden megkeresztelt arra hivatott, hogy áldás legyen [lásd Mózes 12,2] és áldást adjon [lásd. Lk 6,28; Róma 12,14: 1 Pt 1,3-9]. Ezért bizonyos áldásokat laikusok adhatnak [lásd SC 79; CIC, can, 1168].; minél inkább az Egyház életéhez és szentségeihez tartozik egy áldás, annál inkább fönn van tartva a fölszentelt szolgáknak (püspököknek, papoknak, diakonusoknak) [lásd Máté 16:18]